Tokaj Város Napja – Magyar Kultúra Napja 2024
– Soltész Márton alelnök ünnepi köszöntője –
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Ünneplő Tokajiak!
Kedves Jelenlévő és Immáron Jelen Nem Lévő Barátaim!*
Szeretettel köszöntöm Önöket a mi nagyra becsült barátunk, Sáray László kezdeményezésére
éppen 20 esztendeje Tokajban is megünnepelt Magyar Kultúra Napja alkalmából. Több elté-
rő, első pillantásra talán összeegyeztethetetlennek tűnő minőségben vagyok ma jelen! Az
első és minden bizonnyal a legfontosabb ezek közül: a zempléni táj szerelmeseként. Azután
– sorrendben – a több mint félszáz éves Tokaji Írótábor társ-alelnökeként, a sárospataki To-
kaj-Hegyalja Egyetem Nyelvi, Irodalmi és Művészeti Tanszékének adjunktusaként, a Kertész
Imre Intézet tudományos igazgatójaként, valamint a Magyar Írószövetség öt fős elnökségé-
nek tagjaként.
Hozom tehát és tolmácsolom L. Simon László, Erős Kinga, Kéri Szabolcs professzor úr,
Schmidt Mária professzor asszony, Bene Zoltán, Király Zoltán, Rózsássy Barbara és Lőrincz
P. Gabriella szívből jövő üdvözletét, valamint idézem és képviselem – hogy most csupán a
Tokaji Írótábor két szellemi és szemléleti vezéregyéniségét említsem – Tarján Tamás és Fe-
kete Gyula emlékét.
Úgy hiszem, sosem lehet elégszer hangsúlyozni, miről is nevezetes ez a mai nap, és mi-
ért ünnepeljük. A magyar kultúra napját 1989 óta üljük meg minden év január 22-én, még-
pedig annak emlékére, hogy – a keltezés szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon
tisztázta le a Himnusz kéziratát, Csekén. A Himnuszét, amelynek soraiban Tokaj neve is sze-
repel. A Himnuszét, amelynek költője nem átallt egyszerre a magyar nemzet történetével s
megmaradásának időszerű kérdéseivel foglalkozni – bátran aktualizálva, mindezt klasszikus
lírai formában, hol többes szám első személyben („őseinket felhozád”), hol egyes szám
harmadikban („a magyart”). Nemzet és esztétikum Kölcseynél egyetlen organikus modellt
* Elhangzott Tokaj Város Önkormányzata és a Tokaji Írótábor Magyar Kultúra Napi rendezvényén, 2024.
január 22-én a tokaji Paulay Ede Színházban.
2
alkot. Azután megkezdődött a kétoldalú kisajátítás – a nemzet a népiek, az esztétikum az ur-
bánusok hitbizománya lett.
S ezen a ponton a 20. századi magyar irodalom egyik legeredetibb gondolkodású, leg-
szabadabb szellemű és legszigorúbb erkölcsű prózaíró zsenijének, Kertész Imrének egy
megvilágító erejű sora ötlik az eszembe. Gályanapló című kötetében olvasom, hogy „a mű-
vészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja láttatni,
maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett.”*
(Budapest, Holnap,
1992, 10. Kiemelés tőlem – S. M.)
Fölmerül bennem a kérdés: Kölcsey nagyverse, amelyet az utókor nemzeti imádságunkká
avatott, vajon alkalmazott irodalom volt-e a maga korában, vagy azzá lett-e utóbb, valamiféle
furmányos nacionalista kisajátítás eredményeként? S ha nem, megmaradt-e valódi, élő-ható,
a mindenkori magyar élet kérdését exponáló szépirodalomnak? De kérdezek tovább. Vajon a
Hazafias Népfront ernyője alatt, Darvas József kezdeményezésére indult, majd az 1980-as
évek közepére-végére ellenzéki műhellyé formálódó Tokaji Írótábor szerzői és vitái az alkal-
mazott, tüneti művészet kategóriájába sorolhatóak-e?
Vagyis: Kölcsey az élet problémáival foglalkozott volna az Élet, a Lét problémája helyett?
Ugye nem?! Ugye a Vörösmarty Szózatában már hangsúlyosan felbukkanó nemzethalál he-
lyett Kölcsey ab ovo a nemzeti létet tekintette – mégpedig történetileg hiteles – evidenciá-
nak, költeményében e lét igenlését, transzcendens megerősítését, szentesítését követelte?
És ugye a Tokaji Írótáborban (ahová ugyan sosem hívták meg Török utcai lakásának cellam-
agányában alkotó Kertész Imrét) szintén a nemzetlét volt az a kulcsgondolat, amely a nép-
frontos sorskérdések tárgyalása mögött is mindvégig ott kísértett, ha másként nem, hát az
állampárt kulturális és tudományos intézetei által delegált főelőadókkal vehemensen vitázó
Fekete Gyula, Jókai Anna, Csengey Dénes és mások hozzászólásaiban artikulálódott?
Nem véletlenül idéztem meg bevezetőmben Tarján Tamás barátom/mesterem szellemét.
Ő a felelős közírás, az alázatos napi kultúraközvetítés szolgálatát vállaló újságíróként és ta-
* Kertész Imre: Gályanapló. Budapest, Holnap, 1992, 10. (Kiemelés tőlem – S. M.)
3
náremberként, illetve a látszólag köznapi ügyekkel – verebekkel, játék mackókkal és eldugult
lefolyókkal – pepecselő Tandori Dezső legértőbb tolmácsolójaként is az egyik legaktívabb
résztvevője volt az írótáboroknak. Tamás rámutatott arra – amit egy kései tanulmányában
(éppen az ő szelíd tanítványi ráhatására) maga Király István akadémikus is elismert –, hogy
az első pillantásra az élet apró-cseprő problémáival vesződő költő sorai mögött ott a teljes
európai filozófia szellemi muníciója, hogy Tandori különc versvilága mögött valójában a lét
alapkérdésein rágódó vérbeli lírikus, Pilinszky János és Kertész Imre lelki rokona rejtőzik.
Rámutatott továbbá, hogy Esterházy Péter Termelési-regénye vérbeli realista alkotás – és
az ő érvelése előtt fejet kellett hajtanunk: Fekete Gyula bátyám pohár borral a kezében gratu-
lált Tamásnak Gönczi Pali bácsi pincéjében, én az egyetemen értettem meg, hogy a népi–
urbánus ellentét kétségkívül létezik, csak épp nem az irodalomban, nem az igazi irodalom-
ban. A népi–urbánus oppozíció az élet egyik marginális problémája. A nemzeti lét ellenben
kulcskérdés – és aki ennek jegyében szól, Kölcseytől Esterházyn és Fekete Gyulán át Kert-
ész Imréig, az a nagybetűs Élettel foglalkozik. Annak művei nem évülnek el, aktualitásuk
nem diagnózis- és/vagy terápia-voltukban keresendő, hanem a nemzeti közösség lelki, szel-
lemi és fizikai egészségéért vállalt felelősségben áll.
Gondolatmenetem zárásaként most már kizárólag a Tokaji Írótábor társalelnökeként, illet-
ve az első 50 év történetének kutatójaként szólok. Azt hiszem, ha epigrammatikus tömör-
séggel próbálnám összefoglalni véleményemet, azt kéne mondjam: a második 50 év kulcsa
az lesz, hogy képesek leszünk-e kilépni a szekértábor-ellentétek megkötő viszonyrendszeré-
ből, és visszatérni Kölcsey Ferenc szerves modelljéhez. Oda, ahol a szó felelős művésze – a
nyelvi és formai tökély igézetében – újra és ismét az egyéni és a nemzeti lét harmóniájáért,
nemzet és esztétikum szerves kötéséért perel!
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindannyiunknak Áldott Ünnepet!
„Isten, áldd meg a magyart!”
Soltész Márton
51. Tokaji Írótábor
Programfüzet letöltés
 |
 |
 |
|---|
L. Simon László: Írók és a Tokaji Írótábor
L. SIMON LÁSZLÓ
Az Indexben kifejezetten érdekes és értékes interjút olvashattunk Kukorelly Endrével, amelynek apropója az az általam vezetett kerekasztal-beszélgetés volt, amelyet a jubileumi Tokaji Írótáborban rendeztünk meg. Pusztán egy dolgon akadtam fenn: az újságíró azon kérdésére, amely azt feszegette, hogy van-e súlya a Tokaji Írótábornak, Kukorelly ezt válaszolta: „Semmi. Ezt ne írja bele, nem akarok senkit bántani, de írót ott gyakorlatilag nem lehet látni. Sokat jártam hajdan, és mindig úgy éreztem, hogy nemigen jönnek írók, ehhez képest azonban jobb volt a helyzet.”
Kukorelly Endrének szíve joga azt gondolni, hogy nincsen súlya a tábornak, még akkor is, ha ő maga is évtizedek óta a látogatója, sőt évekig a vezetőség tagja is volt. De az azért szíven ütött, hogy vagy nem ismeri az irodalmi életet, vagy ennyire rossz a véleménye a kollégáiról. Tokajban mindig részt vesznek más területen dolgozó jeles személyek is (történészek, rádiósok, képzőművészek, színészek – Salamon Konrádtól, Borvendég Zsuzsán át a Munkácsy-díjas Pogány Gábor Benőig, Pető Hunorig, vagy a Harangozó Gyula-díjas Egerházi Attiláig, a Jászai-díjas Kis Domonkos Márkig, a Jászai-díjas és Érdemes művész Gáspár Tiborig, vagy a Kossuth-díjas Harsányi Gáborig és Rátóti Zoltánig, belőlük is jócskán volt az 50. találkozón). De az is természetes, hogy egy írótáborban vannak lelkes műkedvelők is, vagy olyan irodalmárok, akik nem tartoznak a szakmai nyilvánosság felkapott személyei közé. A Nyugat 33 évfolyamának több mint 3200 szerzője sem csak Adykból és Babits Mihályokból állt.
A négynapos Tokaji Írótábor 140 résztvevője között viszont sok ismert és elismert kiváló szépíró, költő, műfordító, irodalomtörténész volt, közülük csak néhányat sorolok fel (akiket kihagytam, kérem, ne sértődjenek meg!). Közöttünk volt a Kossuth-díjas Mezey Katalin, Serfőző Simon, a Széchenyi-díjas Szakolczay Lajos és Márkus Béla, a Babérkoszorú és József Attila-díjas Zalán Tibor, Turczi István, Petőcz András, Szentmártoni János, Lackfi János. A József Attila-díjas Vörös István, Király Zoltán, Karácsonyi Zsolt, Iancu Laura, Alexa Károly, Bertha Zoltán, Kelemen Erzsébet, Pósa Zoltán, Végh Attila, Ködöböcz Gábor, Lezsák Sándor, Zsille Gábor, Hodossy Gyula, illetve olyanok, akik nem rendelkeznek a fenti állami díjakkal, de van jelentős munkásságuk, a költő Kürti Lászlótól a prózaíró Cselenyák Imrén át az irodalomtörténész Szelestei N. László professzorig stb. stb. És hogy ki ne felejtsem az írók sorából, végig ott volt az írótáborban a Babérkoszorú és József Attila-díjas Kukorelly Endre is.
S végül: ha már az Index interjújában szóba került Kukorelly és Csender Levende korábbi konfliktusa is, amellett se menjünk el, amiről viszont nem esett szó, de fontos pillanata volt az írótábornak. Szemtanúja voltam annak a szép emberi gesztusnak, ahogyan Levente odament Bandihoz, és újból elnézést kért a több évvel ezelőtti tettéért, s bocsánatkérését Kukorelly úriemberhez méltón fogadta el.
A szerző író, költő, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Programfüzet egy résztvevő kezében az 50. Tokaji Írótábor megnyitóján Tokajban 2022. augusztus 22-én. Fotó: Vajda János/MTI)
Forrás: index.hu
Díjátadóval zárult az 50. Tokaji Írótábor
A számos kulturális programmal kísért, Közélet és irodalom címmel meghirdetett jubileumi Tokaji Írótábor – hagyományainak megfelelően – díjátadóval zárult augusztus 25-én. Az előadásokon és szakmai vitákon túl többek közt koncertek, színházi előadás, kötet- és lapbemutató, borkóstoló várta az idei táborozókat és az érdeklődő közönséget, valamint átadásra került az ötvenedik évfordulóra megújított Millenniumi Irodalmi Emlékpark. A rendezvénysorozat díjak átadásával zárult. A Tokaji Írótábor díját idén Soltész Márton irodalomtörténész, a tábor
monográfusa kapta. Nagyhordó-díjban részesült Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művészetkritikus. Hordó-díjjal Jónás Zoltán rendezőt, Pósa Zoltán írót és Salamon Konrád történészt tüntette ki az elnökség. A Magyar Írószövetség Debüt-díjai idén is ezen az ünnepségen kerültek átadásra – első kötetükért a díjban részesült Gál János költő, Fehér Csenge prózaíró és Szeder Réka költő. A kitüntetéseket Koncz Zsófia miniszterhelyettes és Stumpf István, a Tokaj-Hegyalja Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke adta át a díjazottaknak.
A Tokaji Írótábor Egyesület elnöksége
Magyar Kultúra Napja 2022. 01. 22.
2022. január 22-én ünnepelték Tokaj Város Napját és a Magyar Kultúra Napját A Paulay Ede Színházban. A program Simon M. Veronika és Szentpéteri Tóth Márta festőművészek kiállításmegnyitójával kezdődött, akiket Májer János, Tokaj város alpolgármestere köszöntött. Ez után Dr. Koncz Zsófia, Posta György és L. Simon László köszöntötte a résztvevőket, majd a kitüntetések átadása következett. Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy Sáray László Tokaj város díszpolgára lett, az alábbiakban olvashatják laudációját. Az eseményen közreműködött Tokaj város vegyeskara és Iván Szandra.
Sáray László József népművelő, kultúra-szervező és kulturális menedzser, akit leginkább a Tokaji Írótábor szervezőjeként ismernek, ősi zempléni nemesi család sarja. Debrecenben született, 1942 április 25-én, mint a család 4. gyermeke. Tavasszal tölti be 80. életévét.
Apja Dr. Sáray Béla jogászdoktor Bodrogkeresztúr, majd Szerencs főjegyzője volt a két háború között. 1945 után hadifogság, majd népbírósági ítélet, vagyon és állásvesztés, megbélyegzés várt rá, élete végéig szóló megfigyeléssel.
Anyja osztrák-magyar származású háztartásbeli, 5 gyermek édesanyja. Ő és családja szenvedte el 1945 és 1952 között az ősök teremtette zempléni vagyont, a teljes föld-és házingatlan elvesztését, mint megbélyegzett kulák leszármazott. Politikai, gazdasági rehabilitációra a szülők életében nem került sor. Az anyai nagyszülők pedig Magyarországra nem térhettek többé vissza.
Sáray László 3 éves korától a szomszédos Bodrogkeresztúrban eszmélt és ott végezte el az általános iskola nyolc osztályát, 1956-ban. Testvéreivel együtt, mint x-es családból származó, sokáig hátrányos megkülönböztetésben részesült, például a továbbtanulásban. Érettségit adó, kertész technikusi oklevelet kapott 1960-ban Nyíregyházán, majd azonnal munkába állt.
Előbb szőlész- gyakornok volt a Tokaj-hegyaljai Állami Gazdaság különböző üzemegységeiben, így Tokajban is. Majd a Nagy-Miskolci Állami Gazdaság Kistokaji Üzemegységében alkalmazták, mint kertész technikust.
1963-ban megnősült, felesége a tokaji Gyoroki Judit, kerámia-festő, tanácsi adminisztrátor, jelenleg Miskolcon élő nyugdíjas irodavezető. Két gyermek született, Ákos iparművész, formatervező, Csaba meteorológus és programkészítő. A családnak 4 unokája van.
Sáray László házasságkötése után visszakerült Hegyaljára. Mádon kapott állást, nehéz munkába járási lehetőséggel, ezért szakmaváltásra kényszerült. 1964 nyarán sikeresen megpályázta Tokaj első, függetlenített népművelői álláshirdetését. 1964. szeptember 1-től kinevezett Művelődési Ház igazgató volt 1971 szeptember 30-ig. Hétéves népművelői munkája során, számos tokaji kulturális kezdeményezés fűződött nevéhez.
Ő volt az, aki 1964 nyarán először vetette fel a Tokaji Művészetbarátok Körének létrehozását, együttműködve a 10 éves Tokaji Nyári Művészteleppel. Javaslatát kezdettől fogva támogatta Oláh István párttitkár és Tömöl Miklós tanácselnök. Sáray a kör megalakítására és szakmai vezetésére 1965-ben Tenkács Tibor festőművész-tanárt kérte fel, aki a megbízást elvállalta. Közös munkájuk eredménye hogy kibővült a Tokaji nyár, majd az évszakoknak megfelelő kulturális programsorozat indult irodalmi, zenei és képzőművészeti kiállítások rendezésével. 1966 őszén a Kör Zilahy György személyében névadót választott. Ekkor kezdődött el a ZMK korszak, a Kör önállósodása, amely voltaképpen egyedülálló kísérlet volt. A ZMK több évtizedes működése, karrierje igazolta Sáray kezdeményezését, mert a több évtizedes működés – a közel fél ezres tagsággal és az országos hatókörrel – ikonikus értékű emlékké nemesedett a nagyközség és a város művelődéstörténetében.
Ma már csak az időskorú tokajiak emlékeznek, hogy a múlt század hatvanas éveinek második felében élénk kulturális élet folyt Tokajban. Számos ismereterjesztő és művészeti kör, illetve kisközösség alakult, Tokajhoz méltó Művelődési Ház nélkül is. Sáray támogatta a Pap Miklós vezette honismereti kört. Nagy Jánost felkérte felnőtt kórus létrehozására. A néptánccsoport és a népi zenekar Kistokajban működött. A Művelődési Klub irattárából is tudjuk, hogy Sáray László hét évében Tokajnak volt értelmiségi és ifjúsági klubja, társastánc és nyelvtanfolyama, kézimunkaszakköre és járási szinten is foglalkoztatott beat zenekara, „Fekete fiúk” néven.
1968-tól a Tokaji Szüreti Napok megrendezése újra megyei szintűvé vált. 1969-ben Tokajban alakult meg a Kórusok Országos Tanácsának megyei szervezete, nagyszabású nemzetközi kórustalálkozó keretében. Az ZMK Tokaji Nyár, Ősz, Tél és Tavasz címen meghirdetett rendezvényei megyei és országos érdeklődést váltottak ki. Sáray Lászlónak kulcsszerepe volt a rendezvények előkészítésében, a feltételek megteremtésében. Segítette a lebonyolítást is, mivel segítő partnerekre talált a nagyközség tanári testületeiben, a Tokajba érkezett fiatal agilis gimnáziumi tanárok bevonásával.
Nevéhez fűződik az első kulturális hirdető felállítása a főtéren, a kulturális híradó rendszeres jelentkezése a település hangos-híradó rendszerén, vagy az állami házasságkötéseken a magyar Himnusz meghallgatásának gyakorlata. Sáray tagja volt a Hegyaljai Néptánccsoportnak, énekelt a Szerencsi Járási kórusban és közéleti-társadalmi feladatot is vállalt tokaji tanácstagságával 1967-ben.
Munkájára felfigyeltek a járási és a megyei kulturális szervezetek vezetői. Országos szakmai kitüntetésben részesült 1969-ben és 1971-ben. Ezt követően meghívást kapott Miskolcra. 1971. október 1-től a Hazafias Népfront megyei kulturális munkatársának, majd a szervezet titkárhelyettesének nevezték ki. Időközben Nyíregyházán Tanárképző Főiskolai oklevelet szerzett.
1971 november 15-én, Miskolcon a hajdani Tiszaladányi író – gazda-és paraszt találkozók emlékének nyomán tervezett újabb írótalálkozónak Sáray László adott név-és helyszínre vonatkozó javaslatot, amelyet a megyei szervezetek és a társrendezők elfogadtak. Érvelése így hangzott: „Az írótalálkozó javasolt három helyszíne közül az arra legérdemesebb csak a 900. évfordulójához közeledő Tokaj lehet! S ha Tokaj, akkor a neve sem lehet más, mint Tokaji Írótábor!”
Így került sor az első Tokaji Írótábor megrendezésére 1972 augusztusában, majd évente. A tábor szervezője kezdettől Sáray László volt, aki a rendszerváltást követően, 1994-től tíz éven át az egyesületi kuratórium titkári feladatait is ellátta. Az első 17-évben 5-6 napos időtartalmúak voltak az írótáborok. A kezdeti bizalmatlanságok ellenére a hetvenes években a támogatott kategóriába tartozott. A nyolcvanas években már csak tűrt rendezvény lehetett, majd 1987-ben a tiltott megbélyegzést is megkapta, így megrendezésére sem kerülhetett sor, politikai okok miatt.
1990-ben alapító tagja volt a Tokaji Írótábor Egyesületnek és az Alapítványnak, miközben a Miskolci Megyei Levéltár szakkönyvtárának vezetője lett, 2004-ben történt nyugdíjazásáig. Főfoglalkozása mellett továbbra is Ő az írótábor szervezője, de már nem a népfront ernyő alatt, hanem önálló egyesületi formában, dr. Zimonyi Zoltánnal együttműködve, kuratóriumi irányítással, elnöki és titkári rendszert magába foglaló, az irodalom egyetemességét és önkormányzatiságát tartalmazó alapszabályi célkitűzéssel. A tábor korábbi minden kötöttsége megszűnt az önkéntes jelentkezéssel megduplázódott az érdeklődés, színesebbé vált a résztvevői kör és nagyobb számban érkeztek Tokajba a világ különböző pontjain élő magyar írók, köztük a közvetlen határon túl élők. Májer János tanácselnök, majd polgármester kezdeményezésére megalakult Tokajban 1990-ben a Tokaji Írótábor Alapítvány, szervezetek és magánszemélyek részvételével és támogatásával. Az alapítvány titkári feladatait – megszűnéséig, 2005-ig szintén Sáray látta el, aki nyugdíjazását követően még plusz 10 év egyesületi titkárságot vállalt 2014. december 31-ig.
Sáray László írótáborszervező munkájában sokan, ma is említést érdemlő gondolatnak tartják:
– A Rákóczi-pincei megnyitók sorát, 1991-től kezdődően.
– A kuratórium saját irodalmi díjainak alapítását, benne a tokaji hordó-díj bevezetését 1994-től.
– Az irodalmi emlékfák ültetésének évenkénti gyakorlatát 1995 és 2001 között a Millenniumi Irodalmi Parkban.
– A faültetést felváltó bronz emléktáblák évenkénti avatását, az irodalmi emlékfalon.
– A tokaj-hegyaljai borászok bemutatkozási lehetőségét, a borkultúra ismereteinek gyarapítását, tokaji, hegyaljai pincegazdák meghívásával 1995-től kezdődően.
– Hangsúlyt érdemel Sáray László ötlete és szerepe a Magyar Kultúra Napjának tokaji megrendezésében, amely előbb a Gimnáziummal majd a Városvezetéssel közösen valósult meg, 2004-től kezdődően, s amely ma már a 18. város és kultúra napi ünnepe Tokajnak.
– 2005-ben újdonság volt, hogy a Tokaji Írótábor a választható érettségi tételek közé került a Gimnáziumban Dankóné Patkó Rozália igazgató asszony, Székelyhidi Ágoston kuratóriumi elnök és Sáray László szervezőtitkár együttműködésével.
– Szép emléke sokaknak a Biblia és „Tokaj a kultúra városa” díj átadásának éve 2008-ban, amikor Sáray személyesen hozta el Tokajba és állíttatta ki a Károli Gáspár biblia egyik eredeti példányát a magyar nyelv kultúra barátainak nagy örömére.
– Lelkes szervezője volt 2009-ben a Tőkés László püspök kezdeményezte Érsemjén –Tokaj – Széphalom c. irodalmi zarándokút Zemplént érintő programjainak.
– Része volt az Irodalmi és Bor utak Tokajból című projekt elindításában valamint a tokaji írótábor hanganyagainak megmentésében, digitalizálásban Mezey Katalin kuratóriumi elnökségének éveiben.
– Mindvégig kiállt és támogatta Szentmártoni János elnök küzdelmes harcát, illetve a magyar irodalmi kánon kiegészítésére tett kísérleteit.
– Működésének utolsó 20-25 évében a Tokaji Írótáborban résztvevők létszáma 150-200 fő közötti volt, de néhány évben meghaladta a 200-főt is.
– Írótábori szolgálatának utolsó évében tovább javult a tanácskozás nyilvánossága, miután az tokaji írótábor eseménye az internet segítségével bárhonnan, élőben nyomon követhetővé vált.
Sáray László érdemének tekinthető a rendszerváltás utáni írótábori kiadványok megjelenése. Ezek között is első helyen az 1991-től évente ismert írótábori évkönyvek sorozata, amelynek Ő volt az előkészítője, a feltételek megteremtője és többször a kötetek felelős kiadója. A sorozat idén megjelenő, sorrendben a 32. kötetből 25-évkönyvet ő jegyez. 1998-ban Májer János polgármester elfogadta Gál Sándor és Sáray László javaslatát, s azóta évente megjelent a Tokaji Hírek írótábori különszáma, amelynek szerkesztésére 17 éven át Antall István kapott megbízást. Sáray már az első lapszámban cikket írt „Tokajról, elfogultságaimról a negyedszázados Írótábor ürügyén” címmel. Később, a kezdetekben vállalt szerepéről értekezett. „Idézetek, emléktöredékek” címmel a Parnasszusban jelentetett meg tábortörténeti érdekességeket. – Az írótábori évkönyv és újság kiadása sokáig az egyesület alapszabály szerinti kötelezettsége volt. Nem így azok az alkalmi kötetek, amelyek gondozásában szintén tetten érhető Sáray László szerepe.
Ma is szerencsésnek mondhatja magát, akinek házi könyvtárában fellelhető a „Tokaj a világirodalomban” és a „Tokaj a magyar irodalomban” című kötet díszkiadása, amely a Millennium, illetve Tokaj és környékének Világörökséggé nyilvánítása évében jelent meg, s amely ma már könyvészeti ritkaság! A miskolci Bíborkiadó az írótábor három évtizedes bibliográfiáját adta ki 2002-ben és az évfordulóra jelent meg Székelyhidi Ágoston írótábori eszmetörténeti füzete. Végül Gál Sándor kassai költő-író Tokaji aszú című kötetét említjük a Felső-Magyarország kiadó jóvoltából, amely a szerző írótábori tapasztalatait tartalmazza. E kötetek mögött a „neve nincs” Sáray László állt, akit Bárány István református tiszteletes már a hatvanas években Tokaj szürke eminenciásának nevezett, aki nem az előtérből, hanem a csendes háttérből irányítja a dolgokat.
2014-ben, 50 éves tokaji közművelődést szolgáló tevékenységének évfordulóján Sáray László felmentését kérte, de továbbra is segítője maradt az írótábornak. 2016-ban felkérést kapott a Tokaji Írótábor Archívumának elkészítésére, alapszintű rendezésére. Az archívum átadására 2021 szeptemberében került sor. A nyugdíjas, egykori írótábor szervező, egyesületi tagként máig jó kapcsolatot ápol utódjával és a kuratóriumot váltó írótábori elnökséggel. Sáray László az 50. évfordulóra készülő igencsak speciális évkönyv és az 50 évet átkaroló monográfia szerkesztésének jelenleg is cselekvő részese.
Az Ő érdemeit méltató és köszöntő írásunkban megállapíthatjuk, hogy a Tokaji Írótábor létével, működésével, Sáray László korábbi népművelői, majd írótábori munkásságával közvetlenül és közvetve is hozzájárult Tokaj várossá válásához, a Világörökségi státusz megszerzéséhez, Tokaj járási székhelyének helyreállításához. Évtizedeken át igényelte és bátorította a kultúra új tokaji otthonainak megépítését. És szerepe volt abban, hogy mára a Tokaji Írótábor a helyi, a megyei és az országos Értéktárba került.
Sáray Lászlóról, az emberről, irányító-és szervező munkájáról a korábbi írótáborok résztvevői és volt munkatársai a közelmúltban formáltak véleményt. Kiderült, hogy a fiatalabbak és idősebbek egyaránt jó házigazdának és szervezőnek tartották. Szerintük tisztelet övezte figyelmességét, segítő-és együttműködő készségét, emberséges ügy-és problémakezelését, lelkiismeretes és példamutató – alázattal végzett – eredményes munkáját. Mindezek ismeretében, a több, mint félévszázados Tokajban és Tokajért kifejtett tevékenységének köszönhetően biztosak lehetünk, hogy a Tokaji Írótábor, illetve Sáray László egy puttonyszámmal megnövelte Zemplén, Hegyalja és különösen a névadó székhely, Tokaj város rangját, népszerűségét és a Magyar Kultúra Kárpát-medencei térképén az 50. felé haladó Írótábor, megőrzésre és megbecsülésre érdemes hagyományt teremtett.
Köszönet illeti a szervezetet, Sáray László József korábbi titkárt, volt és jelenlegi baráti körét. Kívánjuk, hogy a harmadik gyermekének tartott Tokaji Írótábor félévszázados jubileumi rendezvényén, amelynek előkészítésén L. Simon László elnök és Papp – Für János titkár gőzerővel dolgozik – ötvenedszer is legyen személyesen jelen, mint ahogyan eddig minden Tokaji Kultúra Napi ünnepségen is, amely önmagában – talán nem túlzás, ha azt mondjuk – páratlan eset, illetve jelenség! Jelzi az ő ügyszeretetét és a nektárt csöpögtető Tokajhoz ragaszkodását. Köszönjük.
Sáray László – színvonalas szakmai tevékenységeinek elismeréseként a korábbi évtizedekben megkapta például – Borsod – Abaúj – Zemplén megye Alkotói díját és Miskolc város Nívódíját, de tulajdonosa a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztnek, a Bánffy Miklós-díjnak és a Magyar Érdemrend tiszti keresztjének.
Most örömmel jelentjük be, hogy Sáray László Józsefet, TOKAJ VÁROS ÖNKORMÁNYZATI TESTÜLETÉNEK HATÁROZATA SZERINT 2022. január 22-én „DÍSZPOLGÁRI CÍM” elismerő díjban részesítik.
Gratulálunk, és jó egészséget kívánunk közeli 80. születésnapja alkalmából.
L.Simon László – a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke
„Valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogón az ujjakat, amik nincsennek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár,! és ezt; Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
A Karinthy által ez évszázada leírt fantomfájdalom ma is eleven valóság. Miközben a Nemzeti Összetartozás évének nyilvánítottuk a trianoni békediktátum századik évfordulójának esztendejét, s teljes joggal örülünk a Kárpát-medencei magyarság megmaradásának, lelki, szellemi, kulturális, illetve az állampolgársági törvény egy évtizeddel ezelőtti megváltoztatása óta immár jogi értelemben is megtapasztalható összetartozásának, mégsem szabad úgy tennünk, mintha ez a fájdalom nem lenne eleven valóság. A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport 2020 májusában végzett országos közvéleménykutatásából kiderül, belpolitikai rövidlátás lenne a szőnyeg alá söpörni egy olyan ügyet, ami az anyaországi magyarság elsöprő többsége számára fontos érzelmi kérdés, hiszen „gyakorlatilag nincs olyan magyar, aki ne úgy gondolná, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben (94%). A túlnyomó többség ugyancsak azt gondolja, hogy a békeszerződés volt Magyarország legnagyobb tragédiája (85%), ahogy körülbelül ugyanilyen mértékben (84%) értenek egyet azzal a kijelentéssel is, hogy »Magyar az, akinek fáj Trianon«. Az első háromnál valamivel kisebb mértékben (77%) értenek egyet azzal, hogy a trianoni traumát máig nem heverte ki az ország. Lényegében e fenti négy tételt számíthatjuk a Trianonnal kapcsolatos nemzeti emlékezet sarokpontjainak.”
Kövér László a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma ülésén azt javasolta, hogy „a fórum kérje fel az Országgyűlést, valamint a magyar kormányt, hogy 2020-at nyilvánítsa a magyar nemzeti összetartozás évének, amikor nem pusztán emlékeznének a trianoni tragédiára és tisztelegnének száz év magyar nemzedékeinek nemzethűsége előtt, hanem a térség népei felé tett új együttműködési ajánlat révén a közép-európai jövőt is szolgálnák”. Valóban ez a helyes reálpolitikai megközelítés: a kesergés, az egyébként jogos sérelmeink újbóli felsorolása helyett egy politikailag stabil, gazdaságilag erősödő, a csehekkel, lengyelekkel és szlovákokkal Európai Unió-s szinten is komoly befolyású szövetséget működtető, a térség államaival stratégiai kapcsolatokat ápoló országnak így kell önmagát pozícionálnia, ez a geopolitikailag egyedül üdvözítő, a távlatos nemzetpolitikai céljainkat is szolgáló irányvonal. Mindez egybecseng azzal a lelki igénnyel is, amely szintén a túlélésről, a megmaradásról és a gyarapodásról szól, ahogyan Juhász Gyula írta: „Nem csüggedés, nem reményteleség az, ami minket eltölt. Annyi megpróbáltatás után, és talán megpróbáltatás előtt is, emelt fővel áll a nemzet.”
Ugyanakkor nem mehetünk el az ország, a nemzet elsöprő többségének érzelmei, a Karinthy által oly szemléletesen megfogalmazott fájdalom mellett sem. A társadalom többségében meglevő erőteljes igény az emlékezésre és az emlékeztetésre, a talán soha be nem gyógyuló sebek kezelésére nem múlik el azzal, hogy az egész civilizációnk megszokott működését megtorpantó vírus, illetve annak a legtöbb országban választott kezelési módja, és annak az életmódunkra gyakorolt hatása egy időre elterelte a figyelmet Trianonról, valamint a járvány miatt elmaradt vagy csak szűk körben, többek között a Parlamentben megtartott megemlékezésekről. Míg Mohács ma már nem alakítja a török nemzethez és a mai török államhoz való viszonyunkat, s az akkori magyar hősök előtti főhajtás közben nem nyilall belénk a fájdalom, nem akad el a lélegzetünk a veszteségeinkre gondolva, addig Trianon esetében nem így van: összeszorul a gyomrunk, megremeg a testünk, s néha – egy-egy erdélyi kirándulás során a magyar városok, falvak, műemlékek, templomok, temetők és iskolák sorsát látva – a kezünk is ökölbe szorul. Érthető, tehát, ha a szomszédos országokkal való békétlenséget az anyaországi magyarok többsége (71%) az évszázaddal ezelőtti gyalázatos békeszerződéshez köti, főleg úgy, hogy a Trianon 100 kutatócsoport által megkérdezettek „28 százalékának van határon túlról átköltözött rokoni ága a múltból. Közel minden ötödik (18%) magyarországi magyarnak jelenleg is van olyan rokona, aki a történelmi Magyarország területén, de a jelenlegi határokon túl él, miközben a minta 2 százaléka maga is határon túl született. Határon túli magyar ismerőssel a megkérdezettek 37 százaléka rendelkezik.”
Feladat tehát maradt bőven. Nem a traumán kell túltennünk magunkat, hiszen jó esetben Trianon már nem trauma, hanem csak egy hatalmas heg a nemzetünk testén, ami örökké figyelmeztet bennünket. A feladat az, hogy ne alakuljanak ki újabb és újabb traumák. Ne érezzünk úgy, ahogy Márai, aki így fogalmazott: „Trianon számomra trauma volt, fél életemen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, ami elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.” Hogy a mai Magyarország számunkra és a következő nemzedékek számára ne jelentsen traumát, ahhoz az is kell, hogy a sorsfordító tragédiákat feldolgozzuk, azokból tanuljunk és ne feletsünk! Tehát a trianoni trauma meghaladása (ami nem egyenlő a beletörődéssel, az igazságtalanság elhallgatásával és a nemzet határoktól független egységéért való folyamatos cselekvésről való lemondással) komoly és folyamatos emlékezetpolitikai munka, amit nem csupán a századik évfordulón kell elvárnunk, hanem mindig, minden nap, amíg élünk, s amíg a magyar nemzet, nyelv és kultúra létezik. Éppen ezért van szükség a kortás kultúra, a mai nyelven megszólaló művészek értelmező, közvetítő, az emberek szívére és lelkére ható alkotásaira is. Olyanokra, mint Jankovics Marcell nagyszerű grafikai sorozata, s a belőle készült vándorkiállítás, vagy mint Vidnyánszky Attila hatalmas színházi opusza a Nemzetiben.
Évtizedes hagyományaink jegyében a megértés folyamatához járul hozzá a 48. Tokaji Írótábor is. Tudva, hogy az egymásnak tartott történészi, irodalmi előadások és kerekasztal-beszélgetések nem pótolhatják azokat műveket, verseket, regényeket, képregényeket, drámákat, színházi előadásokat, zeneműveket, filmeket, köztéri alkotásokat, POP zenei produkciókat, amelyekkel mindazokat meg tudjuk érinteni, akik nem olvasnak tudományos műveket, s nem jönnek el szakmai konferenciákra előadásokat hallgatni. Tehát az Írótábornak az elkövetkező években az is a küldetése lesz, hogy részben újra gondolva a kortárs szépirodalom lehetőségeit, s tovább nyitva a társművészetek és az összművészeti megoldások felé, a huszadik század sorsfordító történelmi időszakainak és az eseményeinek a művészi feldolgozásait segítse és a megszületett alkotásokat népszerűsítse.
Illyés Gyula A békeszerzőkhöz című 1946-ban írt versét így zárta:
Egy vagyok az eleven sorból,
a költőkéből, egy vagyok
a fulladozó ajakokból,
melyeken át egy elfeledt,
sorsának mélyén elrekedt
téveteg nép még földadog
s küldi halott örsök szavát
feléd, ha meghallod, világ,
hogy igazságot: életet!
Megmondtam s most, hogy tovább?
Nekünk nem elég megmondani, nem elég a fájdalmunkat, a panaszainkat, az igazság és a szabadság utáni vágyunkat bele kiabálni az egyre hangosabb világ arcába. Nekünk tudnunk kell, hogyan tovább! Nekünk megoldásokkal, vagy legalábbis megoldási javaslatokkal, receptekkel, s különösen is, lelket emelő alkotásokkal kell jeleznünk: a magyar írók most is készek a nemzetért műveikkel és cselekedeteikkel, közéleti aktivitásukkal tenni és szolgálni.
Végezetül hadd köszönjem meg a megelőlegezett bizalmat, hogy megválasztottatok a Tokaji Írótábor elnökének. 1972-ben születtem, abban az évben, mikor Sáray Lászlóék megrendezték az első írótábort. Egyszerre leszek negyedszázados ezzel a nagymúltú rendezvénnyel, aminek negyedszázad óta én is a részese lehetek. Köszönöm az előző elnök, Szentmártoni János, illetve az elnökségi tagok, Mezey Katalin és Erős Kinga munkáját. S örülök, hogy Papp-Für János titkárunk mellettem is vállalta a szervezés feladatait.
Az ötvenedik évforduló felé közeledve fontosnak tartom, hogy a hagyományainkat és az értékeinket nem feledve mind külsőségeiben, mind tartalmilag is frissítsük meg táborunkat. Ehhez hívok mindenkit szövetségesnek, s kívánok jó munkát és tanácskozást a ma kezdődő 48. Tokaji Írótáborban.
