Ösztönök kora

Magyar Kultúra Napja, 2013, Tokaj

Tisztelt Államtitkár Úr, Elnök Úr, Polgármester Úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelem az emberi ösztönök egymásnak feszülésének drámai folyamata is. A szellemtörténeti munkák, a művészeti alkotások pedig annak a látleletei is egyben, hogy az ember miként próbál úrrá lenni az ösztönein, s hogy miként igyekszik erkölcsi és esztétikai szempontból is mélyebb értelmet adni a történéseknek. Hogyan üzen hadat a birtoklás, a bosszú, a nagyratörés, a kisebbségi komplexus, a kapzsiság,  a gyermekkori sérülések okozta személyiségbeli torzulásoknak – s iparkodik fölemelni az embert oda, ahová – intellektuális képességeiből eredően egyébként joggal – a helyét képzeli.

    Két világháború után, s túl a XX. századon talán anakronizmus, vagy megmosolyogni való naivitás azt állítani, hogy az emberiség soha nem volt annyira mélyponton szellemi és erkölcsi értelemben egyaránt, és hogy régóta nem volt annyira az ösztönei rabja, mint korunkban. Ezt a kort pedig az ösztönök korának, kultúráját pedig az ösztönök kultúrájának nevezni. Pedig ha a valódi értékeinket szeretnénk kimenteni és megőrizni az utókor számára, akármilyen banálisan hangzik is, farkasszemet kell néznünk ezzel a ténnyel. A szellem és a hit bástyái, amelyek hosszú évszázadokon át, még a legrémületesebb korszakokban is igazodási pontként szolgáltak emberek millióinak –  romokban hevernek. Ezekből a romokból új világot építeni meglehetősen problematikus – a romjain új alapokra helyezni az együttélés művészetét, arra van még remény. Európa legtöbb nemzete, de más földrészek számtalan népe is kezdi fölismerni azt, ha kulturális gyökereinek köldökzsinórján át táplálkozva, nem építi újjá önmagát, nem fogalmazza újra identitását, a lényeget illetően nem segíthet rajta népszaporulat, sem gazdasági győzelem.

    Nemzedékem jelentős része identitászavarban vergődik, sokszor tévutakat kreál vagy vizionál maga elé; az élet sokáig alapértékeiként kezelt kötődéseket romantikus maradványnak, egy letűnt kor használhatatlan kliséinek tartva, sokszor olyan ostromokra indul, amelyek közepette elveszíti önmagát, kapcsolatát lényegével. Nem hisz a családban, a hűségben, a becsületben, a hazában, az adott szóban, a művészet megtisztító és figyelmeztető erejében. Közben rohamléptékben üresedik, fogyatkozik, magányosodik – s jobbára nem érti, mi hiányzik az életéből, hiszen ő csupán a világ kihívásaira felelt, amelyet a szüleitől örökölt, s úgy tűnik, a gyermekei fognak végképp elviselhetetlenné tenni.

Mi dolgunk hát? Mi maradt még, amiben megkapaszkodhatunk?  A pozitív tagadás. Talpalattnyi földet hasítani, nem egyet, többet, külön-külön, amelyeken megrakhatjuk újra az értelem tábortüzeit. Ahogy kezdtük. Ezen tábortüzek fényéből indultunk útnak, hogy meghódítsuk és lakhatóvá tegyük a vak ösztönök birodalmát, világot gyújtsunk ott, ahol a sötétség eszünket veszi. Hinnünk kell abban, hogy sikerrel járunk, különben eleve kudarcra ítélt az egész. S közben nem csupán elemezni a rettenetet, amiben élünk, hanem alternatívát is keresni, mutatni ellenében, hogy a katarzis teljes legyen. A megtisztulásig érjen, s ne csak a fölismerésig. Tagadni azt, hogy nem csupán a pénz, a hatalom, a szexualitás rabjaiként lerongyolódott tömeg vagyunk. Ezt kell a magyar írástudóknak is szem előtt tartaniuk. Mert ne higgyük egy percig sem, hogy hazánk, kultúránk, anyanyelvünk, identitásunk kisebb veszélyben van ma, mint a XIX. század közepén, vagy a XX. századi világégések alatt. Sokkal alattomosabb és kiismerhetetlenebb erők áldozatául eshet, mint bármikor. Ehhez a kultúrára fölesküdött embereknek újra becsülni kell tudniuk önmagukat, hivatásuk, s a felelősséget nem mindig másokra hárítani: politikusokra, bankárokra, tábornokokra. Szinte lehetetlen – gondolhatjuk -, de ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy nem az. Csak beláthatatlan az út, amin végig kell menni. Ez kedvünket szegheti, föladásra sarkallhat minket. De akkor ne ünnepeljük a magyar kultúra napját többé, törődjünk bele abba, hogy nincs tovább, hódoljunk be egy felsőbb erő akaratának, amit napjainkban jobb híján globalizmusnak nevezünk.

A magyar népre, legalábbis a kárpát-medencei történetét ha nézzük, mindig is jellemző volt a széthúzás és az irigység. Hazaszeretete, bátorsága, műveltsége számtalan dicsőséget is hozott a konyhára, de az összefogásáról sosem volt híres. Miért jellemezné más az értelmiségét?  Napjainkban sincs ez másképp. Fogalmunk sincs még (tisztelet a kivételnek), micsoda életveszélyes luxus ez, főleg akkor, amikor erősek csak együtt lehetünk. Nem kell mindenben egyetérteni, sőt, a viták mindig is előrébb viszik az embert – de állóháborút vívni ott, ahol a leginkább építkezni kellene: a kulturális frontokon, az egyenlő az önfelszámolással.

   Himnuszunk és a reformkor magyar megújhodásának szellemi öröksége arra figyelmeztet minket, hogy összefogás nélkül ez a nemzet elsüllyedhet. Hasítsunk ki minél több talpalattnyi földet magunknak ahhoz, hogy kultúránkat megőrizhessük és átmenthessük a következő évszázadokba. Tokaj városának kulturális építkezése, valamint a tavaly 40 éves Tokaji Írótábor mind eleven bizonyíték arra, hogy ez lehetséges, hogy van remény. Hass, alkoss, gyarapíts! – ezek nem pusztába kiáltott szavak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, zárásként engedjék meg, hogy ünnepélyesen bejelentsem az idei Tokaji Írótábort, és szeretettel meghívjam önöket programjaira. Tervezett időpontja: augusztus 14-től 16-ig. Tematikája a tavalyit folytatja, címe: Eltiltva és elfelejtve 2. (1966-1990) Olyan irodalom- és kultúrtörténeti jelenségeket és olyan alkotók műveit vizsgáljuk az idén is, amelyekre az elmúlt évtizedekben valamilyen okból méltatlanul kevés reflektorfény vetült.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!