A magyar kultúra napjai

Tokaj, 2020. január 22., Paulay Ede Színház

 

Tisztelt Képviselő Úr, Elnök Asszony, Polgármester Úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitó ünnepsége is volna. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.)

Mindössze tizennégy évvel vagyok idősebb a magyar kultúra napjánál, s talán mondanom sem kell, hogy számomra minden nap a magyar kultúra szolgálatában telik. Sokan viszont mindig csak ekkoriban hallanak róla, holott ki tudja, mily módon, sokszor öntudatlanul vagy észrevétlenül fogyasztják, élvezik, töltődnek általa. Azt is tudjuk természetesen, hogy a kultúra nem csupán a művészeti értékek és maradandó alkotások összességét jelenti, hanem azt is, ahogyan a másikhoz érünk. Része az oktatás, a sport ugyanúgy, mint a kommunikáció vagy épp a természetvédelem. De meghatározza az álmaink minőségét is, és nem mindegy az sem, hogy mit és hogyan adunk át belőle a gyermekeinknek. Egyszóval meggyőződésem, hogy a kultúra az az idegrendszerünknek és a lelkünknek, mint az oxigén a testünknek. Akkor kezdünk kétségbe esni, ha elkezd fogyni körülünk.

Évről évre törékenyebb állapotban várakozik ez a régi, gyönyörű és hihetetlenül gazdag magyar kultúra a maga napjára. Olyan sorsfordító és történelmi korszakban élünk, amelyben résen kell lennie, ha életben akar maradni. Nem tapasztalatlan e téren, hiszen jó párszor élt már hasonló fenyegetettségben, de a mostani globális átalakulások talán soha nem látott kihívások elé állítják őt. Mondják, hogy a magyar kultúra napjai meg vannak számlálva. De az ilyen „herderi jóslatok” eddig mindig csak megacélozták őt, s legyünk azon, hogy a legújabb-kori népvándorlás és a klasszikus Európa végóráinak korszakában is megvédhesse állásait, kiölhetetlen maradjon a szívünkben, s hogy még unokáink is táplálkozhassanak majd belőle, bárhová is sodorja őket az élet.

Szabad addig maradhat egy nép, ameddig őrzi a kultúráját. Ha erről megfeledkezik, rabláncra kötött zombisereggé válik, s önmagát is lassanként elveszíti. Ha lemondunk tehát a kultúránkról, a szabadságunkról mondunk le önként, s akkor valóban megszűnünk nemzetként létezni. .„S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből…”

 

Tisztelt Egybegyűltek!

Ez az eszme akkor is tartotta bennünk a lelket, amikor diktatúrában éltünk, mert belül megőrizhettük magunkban általa a szabadságot. Példa rá a Tokaji Írótábor is, amely rövid idő alatt a magyar értelmiség és írótársadalom legfontosabb találkozójává lett, és bizony olyan témákat is napirendre tűzött, amelyek nem voltak veszélytelenek azokban az időkben. Öröksége mindnyájunkat felelősséggel ruház föl. Ez az örökség egyrészt még a Móricz Zsigmond vezette népi írók 1940-es tiszaladányi találkozójának szellemi hozadékában – másrészt a Magyar Írószövetség 1956-os erkölcsi és szervezői helytállásában – harmadrészt a tábor 1972-es indulásának bátorságában – végül pedig az 1989-es változások szellemi előkészítésében gyökerezik. A kommunista hatalom hiába hitte azt, hogy Tokaj a száműzetés alkalmi szigete, ahol a diktatúra legveszélyesebb kritikusai: az írók kedvükre kiengedhetik a gőzt, távol a fővárostól, a szélesebb nyilvánosság elől viszonylag elrekesztve, és hiába építette be a táborlakók közé a besúgóit – az augusztusi tanácskozások olyan elemi problémáit tárgyalták a társadalmi valóságnak, amelyek segítették fölnyitni egy ország szemét. Szó volt többek közt az ifjúság helyzetéről, a településpolitikáról, az irodalom presztízséről, a magyarság helyéről Európában.

A rendszerváltást követően az irodalmi hivatás új szerepeinek a meghatározása, identitásunk kulturális újrafogalmazása jelölte ki leginkább a tanácskozások tematikáját teljesen érthető módon. Az utóbbi időszakban pedig hol katalizátora volt szakmai/szemléletbeli változásoknak, mint pl. amikor az 1945 utáni magyar irodalom elhallgatott vagy tiltott műveire irányította rá a figyelmet – hol, egy hajszállal megelőzve korát, a globális népvándorlás veszélyeire világított rá kulturális gyökereink megőrzése érdekében. Két évvel ezelőtt második alkalommal hirdettünk egymással összefüggő tematikát, amelyet a kerek történelmi évfordulók indokoltak: az 1918-tól 1920-ig tartó időszakot vizsgáljuk, s így idén, a nemzeti összetartozás évében, természetesen a trianoni katasztrófa irodalmi és társművészeti lenyomata lesz a fő témánk augusztus 13-a és 16-a között.

Mindeközben zajlik egy nemzedékváltás, a tábort szervező egyesület megújult, a szakmai tanácskozás – a művészeti kísérőprogramoknak köszönhetően – négynapos irodalmi fesztivállá nőtte ki magát. Köszönet illeti Sáray Lászlót, aki 42 éven át szervezte a Tokaji Írótábort, utódját, Papp-Für Jánost – és köszönet illeti a megye és Tokaj város korábbi és jelenlegi vezetését a kitartó erkölcsi és anyagi támogatásért! Mindnyájan felismerték, hogy a Tokaji Írótábor feladata és felelőssége nagy, mert valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, s közben a megújhodás képességét is magában rejti.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azért is szóltam ennyit a Tokaji Írótáborról, mert nemsokára az 50. évfordulóját ünnepelhetjük, amelynek előkészületeit a legutóbbi tanácskozáson már el is kezdtük, azzal, hogy közös elhatározást írt alá Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Tokaj város önkormányzata és a Tokaji Írótábor Egyesület a jubileumi évforduló méltó megünneplése céljából. Ehhez még aznap csatlakozott Miskolc város és a Petőfi Irodalmi Múzeum is. Csatlakozni továbbra is lehet majd, az erről szóló dokumentum is már elkészült, nemsokára közhírré tesszük.

 

Tisztelt Ünneplők!

Új korszak előtt állunk, nem mindegy, hogyan és milyen állapotban lépjük át a küszöbét. Képesek leszünk-e gyökereinkbe kapaszkodva megújulni és megerősödni, vagy szellemi erdőtüzek végeznek velünk. Akármilyen vészjósló is olykor a kép, a magam részéről Orbán Ottó verssoraival búcsúzom: „Most kezdődik minden, nincs semmi veszve, / Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.” (Dal a fagyban lobogó lángról)

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!