FELHÍVÁS
A TOKAJI ÍRÓTÁBOR TÖRTÉNETE KÉPEKBEN
– 50 ÉVES LESZ A TOKAJI ÍRÓTÁBOR –
A Tokaji Írótábor Egyesület a tábor félévszázados, 2022. évi jubileumára készülődve, impozáns fotóalbumot állít össze a nagy múltú irodalmi találkozó 50 évéből. Ezért arra kér minden kedves érintettet, egykori táborlakót, hogy amennyiben rendelkezésére állnak a tábor egykori életét illusztráló felvételek, s azokat szívesen felajánlaná a válogatáshoz, küldje el az egyesület címére.
Az 1972-ben alapított Tokaji Írótábor jövőre ünnepli 50. évfordulóját. A jeles jubileumra megjelenik egy összegző és történelmi jelentőségű fotóalbum, amely a kezdetektől egészen napjainkig képekben igyekszik bemutatni fél évszázados történetét.
Arra kérünk minden szakmabéli és civil látogatót, ha van a birtokában a Tokaji Írótáborban vagy ahhoz köthető fotója, és szívesen megosztaná velünk, kérjük, juttassa el a részünkre.
Fontos, hogy a fotóhoz tartozó valamennyi információt is kérjük feltüntetni a küldeményben egy kísérőlevél formájában (ki/kik/mi látható a képen, mikor készült, ki készítette). Ha nincs a képről információja, akkor is várjuk szeretettel, hátha az egyesület elnöksége és tagsága be tudja azonosítani a fotón szereplőket.
Ha valaki elektronikusan küldi el a képe(eke)t, kérjük, jó minőségben szkennelje be, és nagy felbontásban küldje. Maga a fotó minősége kevésbé számít, a szkennelés minősége a fontos.
Postai úton az eredeti fotókat is szívesen várjuk, amelyeket a digitalizálás után természetesen visszajuttatunk a tulajdonosának.
Elérhetőségeink: tokaji.irotabor@gmail.com
Tokaji Írótábor Egyesület, 4220 Hajdúböszörmény, Deák Ferenc utca 2.
Köszönettel,
- május 11.
A Tokaji Írótábor Egyesület
Elnöksége
L.Simon László – a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke
„Valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogón az ujjakat, amik nincsennek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár,! és ezt; Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
A Karinthy által ez évszázada leírt fantomfájdalom ma is eleven valóság. Miközben a Nemzeti Összetartozás évének nyilvánítottuk a trianoni békediktátum századik évfordulójának esztendejét, s teljes joggal örülünk a Kárpát-medencei magyarság megmaradásának, lelki, szellemi, kulturális, illetve az állampolgársági törvény egy évtizeddel ezelőtti megváltoztatása óta immár jogi értelemben is megtapasztalható összetartozásának, mégsem szabad úgy tennünk, mintha ez a fájdalom nem lenne eleven valóság. A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport 2020 májusában végzett országos közvéleménykutatásából kiderül, belpolitikai rövidlátás lenne a szőnyeg alá söpörni egy olyan ügyet, ami az anyaországi magyarság elsöprő többsége számára fontos érzelmi kérdés, hiszen „gyakorlatilag nincs olyan magyar, aki ne úgy gondolná, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben (94%). A túlnyomó többség ugyancsak azt gondolja, hogy a békeszerződés volt Magyarország legnagyobb tragédiája (85%), ahogy körülbelül ugyanilyen mértékben (84%) értenek egyet azzal a kijelentéssel is, hogy »Magyar az, akinek fáj Trianon«. Az első háromnál valamivel kisebb mértékben (77%) értenek egyet azzal, hogy a trianoni traumát máig nem heverte ki az ország. Lényegében e fenti négy tételt számíthatjuk a Trianonnal kapcsolatos nemzeti emlékezet sarokpontjainak.”
Kövér László a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma ülésén azt javasolta, hogy „a fórum kérje fel az Országgyűlést, valamint a magyar kormányt, hogy 2020-at nyilvánítsa a magyar nemzeti összetartozás évének, amikor nem pusztán emlékeznének a trianoni tragédiára és tisztelegnének száz év magyar nemzedékeinek nemzethűsége előtt, hanem a térség népei felé tett új együttműködési ajánlat révén a közép-európai jövőt is szolgálnák”. Valóban ez a helyes reálpolitikai megközelítés: a kesergés, az egyébként jogos sérelmeink újbóli felsorolása helyett egy politikailag stabil, gazdaságilag erősödő, a csehekkel, lengyelekkel és szlovákokkal Európai Unió-s szinten is komoly befolyású szövetséget működtető, a térség államaival stratégiai kapcsolatokat ápoló országnak így kell önmagát pozícionálnia, ez a geopolitikailag egyedül üdvözítő, a távlatos nemzetpolitikai céljainkat is szolgáló irányvonal. Mindez egybecseng azzal a lelki igénnyel is, amely szintén a túlélésről, a megmaradásról és a gyarapodásról szól, ahogyan Juhász Gyula írta: „Nem csüggedés, nem reményteleség az, ami minket eltölt. Annyi megpróbáltatás után, és talán megpróbáltatás előtt is, emelt fővel áll a nemzet.”
Ugyanakkor nem mehetünk el az ország, a nemzet elsöprő többségének érzelmei, a Karinthy által oly szemléletesen megfogalmazott fájdalom mellett sem. A társadalom többségében meglevő erőteljes igény az emlékezésre és az emlékeztetésre, a talán soha be nem gyógyuló sebek kezelésére nem múlik el azzal, hogy az egész civilizációnk megszokott működését megtorpantó vírus, illetve annak a legtöbb országban választott kezelési módja, és annak az életmódunkra gyakorolt hatása egy időre elterelte a figyelmet Trianonról, valamint a járvány miatt elmaradt vagy csak szűk körben, többek között a Parlamentben megtartott megemlékezésekről. Míg Mohács ma már nem alakítja a török nemzethez és a mai török államhoz való viszonyunkat, s az akkori magyar hősök előtti főhajtás közben nem nyilall belénk a fájdalom, nem akad el a lélegzetünk a veszteségeinkre gondolva, addig Trianon esetében nem így van: összeszorul a gyomrunk, megremeg a testünk, s néha – egy-egy erdélyi kirándulás során a magyar városok, falvak, műemlékek, templomok, temetők és iskolák sorsát látva – a kezünk is ökölbe szorul. Érthető, tehát, ha a szomszédos országokkal való békétlenséget az anyaországi magyarok többsége (71%) az évszázaddal ezelőtti gyalázatos békeszerződéshez köti, főleg úgy, hogy a Trianon 100 kutatócsoport által megkérdezettek „28 százalékának van határon túlról átköltözött rokoni ága a múltból. Közel minden ötödik (18%) magyarországi magyarnak jelenleg is van olyan rokona, aki a történelmi Magyarország területén, de a jelenlegi határokon túl él, miközben a minta 2 százaléka maga is határon túl született. Határon túli magyar ismerőssel a megkérdezettek 37 százaléka rendelkezik.”
Feladat tehát maradt bőven. Nem a traumán kell túltennünk magunkat, hiszen jó esetben Trianon már nem trauma, hanem csak egy hatalmas heg a nemzetünk testén, ami örökké figyelmeztet bennünket. A feladat az, hogy ne alakuljanak ki újabb és újabb traumák. Ne érezzünk úgy, ahogy Márai, aki így fogalmazott: „Trianon számomra trauma volt, fél életemen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, ami elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.” Hogy a mai Magyarország számunkra és a következő nemzedékek számára ne jelentsen traumát, ahhoz az is kell, hogy a sorsfordító tragédiákat feldolgozzuk, azokból tanuljunk és ne feletsünk! Tehát a trianoni trauma meghaladása (ami nem egyenlő a beletörődéssel, az igazságtalanság elhallgatásával és a nemzet határoktól független egységéért való folyamatos cselekvésről való lemondással) komoly és folyamatos emlékezetpolitikai munka, amit nem csupán a századik évfordulón kell elvárnunk, hanem mindig, minden nap, amíg élünk, s amíg a magyar nemzet, nyelv és kultúra létezik. Éppen ezért van szükség a kortás kultúra, a mai nyelven megszólaló művészek értelmező, közvetítő, az emberek szívére és lelkére ható alkotásaira is. Olyanokra, mint Jankovics Marcell nagyszerű grafikai sorozata, s a belőle készült vándorkiállítás, vagy mint Vidnyánszky Attila hatalmas színházi opusza a Nemzetiben.
Évtizedes hagyományaink jegyében a megértés folyamatához járul hozzá a 48. Tokaji Írótábor is. Tudva, hogy az egymásnak tartott történészi, irodalmi előadások és kerekasztal-beszélgetések nem pótolhatják azokat műveket, verseket, regényeket, képregényeket, drámákat, színházi előadásokat, zeneműveket, filmeket, köztéri alkotásokat, POP zenei produkciókat, amelyekkel mindazokat meg tudjuk érinteni, akik nem olvasnak tudományos műveket, s nem jönnek el szakmai konferenciákra előadásokat hallgatni. Tehát az Írótábornak az elkövetkező években az is a küldetése lesz, hogy részben újra gondolva a kortárs szépirodalom lehetőségeit, s tovább nyitva a társművészetek és az összművészeti megoldások felé, a huszadik század sorsfordító történelmi időszakainak és az eseményeinek a művészi feldolgozásait segítse és a megszületett alkotásokat népszerűsítse.
Illyés Gyula A békeszerzőkhöz című 1946-ban írt versét így zárta:
Egy vagyok az eleven sorból,
a költőkéből, egy vagyok
a fulladozó ajakokból,
melyeken át egy elfeledt,
sorsának mélyén elrekedt
téveteg nép még földadog
s küldi halott örsök szavát
feléd, ha meghallod, világ,
hogy igazságot: életet!
Megmondtam s most, hogy tovább?
Nekünk nem elég megmondani, nem elég a fájdalmunkat, a panaszainkat, az igazság és a szabadság utáni vágyunkat bele kiabálni az egyre hangosabb világ arcába. Nekünk tudnunk kell, hogyan tovább! Nekünk megoldásokkal, vagy legalábbis megoldási javaslatokkal, receptekkel, s különösen is, lelket emelő alkotásokkal kell jeleznünk: a magyar írók most is készek a nemzetért műveikkel és cselekedeteikkel, közéleti aktivitásukkal tenni és szolgálni.
Végezetül hadd köszönjem meg a megelőlegezett bizalmat, hogy megválasztottatok a Tokaji Írótábor elnökének. 1972-ben születtem, abban az évben, mikor Sáray Lászlóék megrendezték az első írótábort. Egyszerre leszek negyedszázados ezzel a nagymúltú rendezvénnyel, aminek negyedszázad óta én is a részese lehetek. Köszönöm az előző elnök, Szentmártoni János, illetve az elnökségi tagok, Mezey Katalin és Erős Kinga munkáját. S örülök, hogy Papp-Für János titkárunk mellettem is vállalta a szervezés feladatait.
Az ötvenedik évforduló felé közeledve fontosnak tartom, hogy a hagyományainkat és az értékeinket nem feledve mind külsőségeiben, mind tartalmilag is frissítsük meg táborunkat. Ehhez hívok mindenkit szövetségesnek, s kívánok jó munkát és tanácskozást a ma kezdődő 48. Tokaji Írótáborban.
