(elhangzott Tokajban, a Magyar Kultúra Napján, 2011. január 22-én)

 

Huszonkettedik éve ünnepeljük a Magyar Kultúra napját január 22-én, azon a napon, amelyen Kölcsey Ferenc befejezte a Himnusz írását. A “himnusz” szó eredeti jelentése szerint elsődlegesen az Istennek szóló dícsérő, magasztaló költemény. Az európai országokban a 19. században váltak a nemzeti himnuszok egy-egy történelmi közösség összetartozásának foglalatává.

A régi latin szerző, Cicero a kultúrát „a lélek művelése” értelemben használja a latin colere = művelni szó alapján, amelyből képződött. Később a kultúra fogalmába beleértettek mindenfajta emberi alkotó tevékenységet és azok eredményeit is. A kultúra szó tehát kezdettől valamilyen érték teremtését, egyszersmind az értékes alkotásokat, műveket jelentette. A kultúra kezdettől szakrális jelenség volt: nem csak az egyes emberi közösségek tagjait kötötte össze, formálta társadalommá, hanem összekötötte az anyagi valóságot a szellemi valósággal, a Teremtőt a teremtményeivel is.

          A 19. és 20. század fejleménye volt, hogy a kultúrának ehhez az elsődleges jelentéséhez új, negatív jelentéstartományok kapcsolódtak. Elég, ha az “ellenkultúra” vagy a “tömegkultúra” megfogalmazásokra utalok. Mintha azt fejeznék ki, hogy a modern korban a kultúrálatlanság – a kultúra hiánya, vagy a kultúra tudatos kicsúfolása, lerombolása is valamilyen szempontból értékké, alkotássá, tehát kultúrává vált volna.

Az ellenkultúra is rendelkezik szellemi hátországgal, forrása a tagadás szelleme. De nem a hétköznapi, egyszeri tagadásáé, hanem a mindenre kiterjedőé, a Tagadás Uráé. Ez nem az élet, hanem  a halál kultúrája. A hagyományok és értékek lerombolására fölesküdt ellenkultúrák a 19.-20. századi politikai és szellemi mozgalmak termékei: a “felvilágosult”, ateista, relativista szemléletnek, és az ezekből fakadó értékzavarnak a következményei. A kihívás, amit magukban hordoznak nem kisebb, mint annak a gyakorlati lehetőségnek a világméretű kipróbálása: fennmarad-e az emberi társadalom és benne az emberi élet a létezésünk gyökereihez kötődő, a teremtés kezdetétől  kinyilatkoztatott erkölcsi értékrend nélkül, fennmaradhat-e egy olyan civilizációban, kultúrában, amely a nemzeti közösségeket meghatározó történelmi összetartozás-tudatot felszámolni  törekszik?

Ha jobban belegondolunk persze, mindannyiunk számára nyilvánvaló kell legyen, hogy ez a nagyszabású kísérlet fölösleges. Az emberiség ismert történelme, közös emlékezetünk, igaz, hogy csak néhány évezred mélységéig engedi belátnunk a múltat, de ennyi is elég ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan tudjuk, azt, amit Kölcsey Ferenc korának egy másik zseniális költője, Berzsenyi Dániel  pontosan kétszáz éve így fogalmazott meg:

“… minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész, / Róma ledűl s rabigába görbed.” (A magyarokhoz, II. 1810)

Nem szabad a korszellem csábításának, és annak a léha – reménykedjünk, hogy immár rövid távú – divatnak engednünk, amely egyenlőségjelet tesz a kultúra és az ellenkultúra közé, a teremtés és a rombolás kultúrája, az élet és a halál kultúrája közé. Nem szabad keservesen megkeresett adóforintjainkból a kultúra helyett az ellenkultúrát kedvezményeznünk színházakban, mozikban, kiállítótermekben, folyóirat- és könyvlapokon, vagy a média-univerzumban. Nem szabadna szolgálnunk ezt az ordenáré, cinikus és agresszív molochot, amely hatalmas hangerővel, sokféle „tömegkommunikációs eszköz” és más, elmés technikai találmány segítségével mindent a maga hatása alá gyűr, legelőbb is a védtelen, fiatal nemzedékeket, a gyermekeinket. Így felnövekedvén természetes, sőt kedves lesz számukra az, ami természetellenes: a csönd helyett a bődületes hangzavar, az öröm helyett a fékevesztett tombolás, a munka helyett az ügyeskedés, mások kihasználása, a megélhetés helyett a fényűzés, a részvét helyett a közöny, a szeretet helyett a kényelemszeretet, az önzés, az agresszió, az élet helyett a pusztítás és a pusztulás.

Nekünk, embereknek egyáltalán nem mindegy, hogy az élet vagy a halál jegyében élünk-e. Hogy a jót vagy a rosszat igyekszünk-e elérni. Divat manapság nyeglén bánni ezekkel a fogalmakkal, megkérdezni: Mi az, hogy jó? Mi az, hogy rossz? Lehet, hogy ami neked jó, az nekem rossz és fordítva. Lehet, persze. De a legbutább ember is tudja, hogy vannak létfeltételeinket biztosító, abszolút értékek. Ki választja önként az egészség helyett a betegséget? A jóbarát helyett a gonosz ellenséget? A biztonság helyett a kiszolgáltatottságot?  Ki választja az ügyesség helyett a tehetetlenséget, az alkalmatlanságot? Ki akar szomjazni és éhezni inkább, mint jól lakni? Ki akar inkább sírni, mint nevetni? Kinek kell a barátságos, meleg szoba helyett inkább a fagyos ól? A tiszta, csinos ruha helyett a mocskos, a rongyos?

Igenis fontos, hogy felismerjük: a számunkra egyértelmű értékek, a jóság, az önzetlenség, a bátorság, a hála és a hűség képessége, mind az élet kultúrájának az alkotórészei. Kölcsey Ferenc Himnusza, akár a magyar költészet, a magyar irodalom minden más nagy alkotása is, ennek a jegyében fogant és formálódott meg. Végigolvasva sorait, láthatjuk, hogy a költő dicsőséges tetteink mellett őszinte szívvel vallja be hibáinkat és bűneinket is, és bennük látja romlásunk okait. Abban, hogy voltak és vannak helyzetek, amikor az élet kultúrája helyett a halál kultúrájának szolgálunk, az irigység, a kapzsiság, a düh legyőzi bennünk a szeretetet, a megértést, a nagylelkűséget.

A Magyar Kultúra napján a Kölcsey  Ferenc által is tisztelt értékeket, a lélek művelését, az alkotó erőt és -képességet és ezek eredményeit ünnepeljük. Engedjék meg, hogy mint a magyar irodalom, a magyar kultúra elkötelezettje, bátran kívánjam mindannyiunknak, hogy ne csak január 22-e, de minden napunk legyen a magyar kultúra napja. Legyen Magyarország a földgömbnek az a kitüntetett pontja, ahol a magyar kultúrát, mint az élet kultúrájának egyik fontos területét, megbecsülik, mértékadó módon művelik, mások számára is mindenkor ajánlják és megismerhetővé teszik. Higgyék el, hogy sokkal több értéke van a mi kultúránknak, mint amennyit használunk belőle, sokkal kiterjedtebb birodalom ez, mint amennyit rendszeresen bejárunk belőle.

Tokaj, nem hiába szerepel a Himnuszban: nem csak szőlővesszejéről híres, de élen jár a magyar kultúra megbecsülésében ma is. Méltón bizonyítja ezt ez az új kulturális épületegyüttes is, amelyben ünnepelünk. És jó példa rá az idén már 39. éve Tokajban megrendezésre kerülő Írótábor, amely, ha Isten is úgy akarja, augusztusban a magyar irodalom életét, mai létfeltételeit teszi majd vizsgálata tárgyává. A magyar kultúra hagyományának őrzése, irodalmunk folytonossága és jövőbeli további gyarapodása jegyében.