Hordó-díjat kapott az idei Tokaji Írótáborban Bertha Zoltán irodalomtörténész. Az egyetemi tanár már a rendszerváltoztatás előtt kirukkolt bíráló elemzéssel: A szellem jelzőfényei című könyvvel. Tagja volt – MDF-esként – a kommunizmust félig leváltó parlamentnek, politikai kalandjait Arcvonalban – A közélet színterein 1980-1994 címmel tette közkinccsé. Neki szegezett kérdéseket a Présház Hírportál.
2016. szeptember 6.
– Professzor úr, miért jó nekünk, magyaroknak, hogy négy évtizedes irodalmi hagyomány házasítja a bort a literatúrával?
– A magyar kultúrában a bornak Hamvas Béla óta bölcseleti távlatokban megfogalmazott jelentősége: vagyis filozófiája, metafizikája van. De ezt a jelentőségét a többi író- és költőóriásaink is sok évszázada hirdetik, Balassi, Vörösmarty, Petőfi, Ady és mind a többiek. A magyar irodalom fővárosa lesz a Hegyalján Tokaj (s a szellemi értékek özönét sugárzó környékével együtt is), amikor csaknem félévszázada minden nyáron itt tartják a kortárs magyar irodalom jelesei a legautentikusabb hagyományokra épülő Tokaji Írótábor rendezvényeit. A borkultúra éppúgy átszellemít, mint az irodalom, legigazabb emberségünkre, magyarságunkra tanít és vezet. Őseink, elődeink lelke hősiességért s a szent magyar szabadságért hevült a bor segítségével is – amiként híres bordalában Áprily Lajos is zengi (Pataki bor), lelkesítve mindnyájunkat: „Nézd azt a kéklő, kúpos hegykaréjt: / itt ősi korban tűz formált talajt. / A városvégre hajló dombokon / a venyigében vulkán lelke hajt. // Baráti szívek közt, a hegy tövén / ízlelgetem borát, a csodajót. / varázsa múltat kápráztat felém, / borozgató nagyokról víziót. // Ifjú Balassa Bálint itt mulat, / sűrűn koccan s kondul az ón-pohár, / kemény táncos lábak dobbantanak / s szilaj daloktól cseng a régi vár.”
Mert honfoglaló táj ez; Móricz írja a Bodrogról: „öt folyó összeszakadásából veszi eredetét: csupa ősmagyar vezéri nevek: Ung, Ondava, Laborc, Latorca és Tapoly. Mintha a honalapítók első dolga lett volna a Bodrog ősanyáit megkeresztelni. De ez a folyó mintha valósággal szimbóluma lenne az ezer évnek: ezt az egyesített ősmagyar szellemet hozza”. (A honfoglalók – tehetjük hozzá – Anonymus szerint is „kimondhatatlanul megszerették” ezt a földet.) Hegyalja, Patak, Tokaj vára, Abaúj és Zemplén, Munkács, Kassa s a többi városok és falvak, szőlősdombok és borvidékek, ezeréves vagy annál is régebbi tárgyi és szellemi emlékek, törökkori és kuruc nóták, kesergők dallama, tárogatóhang és bujdosóének, de büszke szabadságharcos érzület és rebellis igazságtevő indulat is, a Rákócziak, Kossuthék, Bessenyei, Kazinczy és Csokonai nemzedékének, Erdélyi János és Tompa Mihály, majd a népi írók reformakaratának, forradalmas-protestáló világjobbító törekvéseinek öröksége tehát: mind-mind felmérhetetlen gazdagságban árad mögöttünk, és így kötelez bennünket a múlt, e vidék, a magyarság és a nemzetsors történelmi üzenete, az értékőrző hagyományvállalás és a folytonosan megújító kultúrateremtés parancsa.
A tokaji írótábor a hetvenes évek eleje óta – a de a negyvenes évek népi íróinak tiszaladányi találkozóinak nagyszerű tradícióját is folytatva – a magyar megmaradás sorskérdésein töprengett. Fekete Gyula (sárospataki öregdiák) egyik vezéregyénisége („spiritus rectora”) volt a tanácskozásoknak, s számára a magyar nép demográfiai megőrzése számított a legsúlyosabb feladatnak és a legfontosabb célnak. Lét vagy nemlét – ez itt a legfőbb magyar sorskérdés! Ha Tokaj fellegvára testi, lelki, szellemi értelemben – a borból kisugárzó remény által is –, meg az irodalom hiteles üzeneteiből fakadó élniakarással táplálja ezt az érték- és nemzetmegtartó elszántságot, akkor a nemes nedű és a literatúra összekapcsolódása közösségi azonosságunk kiteljesítéséhez járulhat hozzá – erővel, egészséggel, bátorsággal! És mutatis mutandis a Balassi-féle vitézséggel, virtussal, bátorsággal is édes hazánk fennállásához szolgáltat bőséges spirituális energiákat.
– A Hordó-díj a szellemi teljesítmény elismerése mellett jó adag barátságkifejezést is tartalmaz. Örült-e ennek a nemes aromának?
– Természetesen igen nagy megtiszteltetés és öröm ettől a szellemi-baráti közösségtől kapni ezt az elismerést (csak az utóbbi évtizedben is Serfőző Simon, Jókai Anna, Mezey Katalin, Oláh János, Kiss Benedek, Vári Fábián László, Szilágyi István, Ilia Mihály, Tőkés László, Lezsák Sándor és mások sorában, s most Ködöböcz Gábor volt debreceni egyetemista és egri folyóirat-főszerkesztő barátommal is együtt), szóval hatalmas megbecsülést jelent ez számomra – hálás is vagyok érte. Ráadásul én földi is vagyok, idevalósi a hegyaljai szülőföldre. Édesapám, Dr. Bertha Zoltán az ősi Alma Materben, a sárospataki református kollégiumban volt a harmincas években teológus diák, majd utána évtizedekig lelkész-, tudós- és (festő)művésztanár ugyanott. Diákkoromban már hallottam a felnőttektől, mi történik a tokaji írótáborban, aztán vagy harminc éve valóságosan is idetartozom. A pataki szellem átfogja a hegyeket és völgyeket – meg a történelmi kincseket. Mert a Tokajban is eleven kurucos-szabadságharcos hagyomány e szellem egyik döntő összetevője: együtt a plebejus forradalmiság, a demokratikus nemzeti elkötelezettség, az európai műveltségeszmény humanitásának legnemesebb értékdimenzióival. A függetlenség, a feltétlen nemzeti szuverenitás eszméjével. Erre nevelnek errefelé (s a „Bodrog-parti Athénban”, a „szabadság oroszlánjainak” városában is persze) a kövek és a falak is, s a szakrális magasságszférák igézetében nemzedékek hosszú során keresztül átörökített tanítások: a Rákócziakhoz kapcsoló intelmek, hogy Istennel a hazáért és a szabadságért! Cum Deo pro Patria et Libertate! Hittel és tudással, bátorsággal és erkölcsi tántoríthatatlansággal. Az anyanyelvi-kulturális nemzeti együvétartozás trianoni határokon átívelő szemléletének és felelősségérzetének jegyében. (Közel a vezérlő fejedelem szülőhelyéhez, a Borsi kastélyhoz, amelyet száz éve egy másik ország területéhez szakítottak.)
Mindenki mással együtt Patakon én is ilyen egyszerre elidegeníthetetlen személyiségméltóságon és közösségelvű moralitáson, igaz nemzethűségen és népszereteten alapuló lelki-szellemi útravalót kaptam. A gimnáziumban ma is látható édesapám Mányoki Ádám festménye nyomán készült Rákóczi-portréja, illetve olyan műve, amely a XVII. század elején a pataki iskola számára törvényt alkotó Lorántffy Zsuzsannát és I. Rákóczi Györgyöt (a legfőbb patrónusokat) ábrázolja, vagy a híres fizikatanár Simándi Istvánt, amint egyik különleges szemléltető eszközét II. Rákóczi Ferencnek bemutatja. S két szintén nagyméretű képének egyikén a Lengyelországból hazaérkező és a szabadságharcra kész Rákóczit köszönti kitörő lelkesedéssel a nép, a másikon pedig már mint egy (Ady keserű látomását is idéző) „Magyar Messiás” feszül szimbolikusan a keresztre. – Számomra mindezek az összeforradó személyes és történelmi élmények, emlékek, érzületek jelentik e szülőtáj legmélyebben gyökerező csodáit.
Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A költő öccse, Ferenc vicekapitány volt a tokaji várban. Maga az európai költőóriás többször átlovagolt a Bodrog- és Tisza-parti településen. Miért fontos, hogy Tokaj szellemi udvarába beragyogjon a balassiság fénye?
Id. Bertha Zoltán művésztanár – az irodalomtörténész édesapja – festménye
– Balassi példája félezer éve ragyogja be a magyar történelmet és kultúrtörténetet – állandóan fénylő csillag marad ő egész Európa, egész Kárpát-hazánk, s azon belül a kisebb tájhazák egén is. Végvárak, őrbástyák, kilátótornyok – földrajzi és kulturális védvonalak közelében. Mi csak továbbadni szeretnénk, amit tőle is örököltünk hűség és hitvallás, nép- és hazaszeretet, ember- és Isten-szeretet, erkölcs és reneszánsz életöröm terén. Ő is, mi is ilyen lelkülettel barangoljuk be a Hegyalját, élvezzük a hegyek zamatát és „borivóknak való” páratlan levét, s közben megvitatunk, komolyan (humanitás és hazafiasság, szellemi honvédelem jegyében) összevetünk múltat, jövőt, jelenkort, ahogyan más klasszikusoktól tanultuk, a tokaji szőlővesszők csepegtette nektárt kóstolgatva, s elmerengve sorsunkon, esélyeinken, elszánjuk magunkat: igen, csak tovább ezen az úton és hatni, alkotni, gyarapítani! Hogy a haza fényre derüljön! – Egyik bajvívó kuruckori énekünkben „kiált Tokaj vára, jajgat Patak vára”, egy másik verses krónika viszont vígan meséli: „Löknél áltolkelek, megyek Tokaj felé, / Keresztúrban szállok bíró háza mellé, / Estvére ballagok én fel Liszka felé, / Ott háltam, és reggel mentem Bénye felé. // Itt az jó borokkal katanáson élek, / Régéc puszta vára alott elléptetek, / Göncruszkára hálni, vacsorára megyek, / Hernádon egy vendégfogadónál kelek.” Hát így járunk-kelünk mi is Tokajban és környékén, gondban és vidámságban, szabadon és otthonosan – és hitben, reményben, szeretetben. Mert (Tamási Áron szállóigéje szerint is) „miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, melyen élünk és meghalunk.”