szentmartoniMit adunk tovább az ajtókon dörömbölő fiataloknak, hiszen annyi kérdésünk lenne még nekünk is? Felnőttünk a feladathoz? Mit írunk mi: történelmet vagy csak naplót? A szüleink és nagyszüleink életében ez még nem volt kérdés. – A Tokaji Írótábor utolsó naplóját Szentmártoni János írta.

Nem először fordult elő, s remélem, nem is utoljára, hogy a tábor záró fogadása után nem keltem útra, hanem hagytam történni a dolgokat, így magamat is. Az otthon úgyis megvár – gondoltam -, hát még, hogy fel sem épült. Hónapok óta úton vagyok eladott szülői fészek, átmeneti lakás és leendő vidéki házam között. Meg amúgy is, az otthon bennünk van. Csak legyen elég figyelmünk és türelmünk a felismeréséhez. Így hát Tokaj is valahol az otthonom, túl azon, hogy több mint húsz éve látogatom az írótábort, mikor milyen minőségben. Egyszer azért jó volna csak turistaként bandukolni ebben a kisvárosban.

A Rákóczi Pincében

A Rákóczi Pincében

 

A tiszaladányi faluházban

A tiszaladányi faluházban

Kitekertem a szelepeket, hogy ugrásra kész állapotom görcsei kioldódjanak az idegrendszeremből, s helyet engedjek a három nap élményeinek, amelyeket menet közben nem mindig van módom élvezni, megélni, elraktározni. Nyugodt szívvel dőltem hátra, hiszen a programok – a kisebb-nagyobb rögtönzött átszervezéseket igénylő problémák ellenére – rendben lezajlottak, a búcsúzkodók mind jó szájízzel indultak útnak. Amiért jöttünk, elvégeztük. Úgy érzem, nem is akárhogy. Köszönet érte a nagyszámú szervező csapatnak is, amelynek dicséretét a tavalyi netnapló záró jegyzetében zengtem.

Jánosi Zoltán és Ekler Andrea

Jánosi Zoltán és Ekler Andrea

 

Kerekasztal-beszélgetés (Pomogáts Béla, Csontos János és Papp Tibor)

Kerekasztal-beszélgetés (Pomogáts Béla, Csontos János és Papp Tibor)

A feloldódás kellemes bizsergése alján vagy inkább mögött azonban zaklatni kezdett valami, amiről legelőször nem tudtam eldönteni, hogy hiányérzet-e, mulasztás, vagy egy emlék… Aztán körvonalazódott az érzés bennem, ha van egyáltalán ilyesmi. A veszteség. Amely ebben az esetben vereség is. Mert az elmúlással szembeni eleve reménytelen és kudarcra ítélt küzdelmünk a vereség bénító szerét fecskendezi belénk. Hogy évről évre tűnnek el arcok, életek, megszokott mozdulatok, amelyek biztonságérzetet adtak. Az utóbbi hetekben is mennyien távoztak közülünk. Mestereink nemzedéki tablója egyre hiányosabb. Mi lesz, ha végleg magunkra maradunk, a mai középnemzedék? Mit adunk tovább az ajtókon dörömbölő fiataloknak, hiszen annyi kérdésünk lenne még nekünk is? Felnőttünk a feladathoz? Mit írunk mi: történelmet vagy csak naplót? A szüleink és nagyszüleink életében ez még nem volt kérdés.

"Örökségünk '56" – Kiállításmegnyitó

“Örökségünk ’56” – Kiállításmegnyitó

 

Rácz Edit domborműve Gérecz Attiláról

Rácz Edit domborműve Gérecz Attiláról

Idő után igyekeztem a jó oldalát nézni. Hogy legalább ismerhettük azokat, akik elengedik a kezünk. Tanulhattunk tőlük. Például túlélni. Őrködni. Megújítani és továbbadni értékeket. Hogy ne szakadjon meg a vonal. Mert adásban vagyunk. A tollforgató ember, ha akarja, ha nem, mindig készenlétben áll. Felelőssége van. Hogy mások helyett is szóljon, ha kell. Hiszen minden gyarlóságunkkal együtt mégis csak egy nép kultúráját építgetjük, hogy a jövőnek is legyen emlékezete. Talán az utolsó pillanatban vagyunk. Azt hiszem, 1956 szellemi öröksége is ez. Illetve ez is. Legalábbis mi erről próbáltunk szólni lehetőségeinkhez mérten. Ennek jegyében emlékezni elődeinkre, és köszönteni forradalmat megjárt kortársainkat. Mindazokat, akik még történelmet írtak. És megköszönni nekik azt, hogy helyettünk is megvívták a harcot 1956-ban, a 80-as években, rendszerváltáskor. Hogy mi már szabadon nevelhessük fel lányainkat s fiaink.

Szentmártoni János
Tokaji Írótábor, elnök

Fotók: Sáray Ákos
Líd-fotó: Vincze Judit